Egy történet az életről, ami nem a terv szerint alakult; és pont ettől lett igaz.
Megvan az, amikor felkelsz, kezded a napi rutint, mindent a megszokott ritmusban, kiszámítottad, minek hogyan kell majd történnie, mit kell tenned, hogy jó legyen, aztán egyszer csak azt érzed, hogy te mindent betartottál, jól csináltál, az élet pedig mégis kanyart vett és kikerült, az irányítás pedig kicsúszott a kezedből?
Na, erről szeretnék most Neked írni. Van egy zseniális filmje Tarantinónak, Vérfagyasztó a címe, egy bérgyilkos is van benne, de ne aggódj, csak a sztori miatt hoztam. 🙂
A filmben a bérgyilkos mindent tud a munkájáról. Nem hibázik. Ő a profizmus, a fegyelem, a kontroll szobra. Tudja, mikor kell lőni, mikor kell hallgatni, mikor kell eltűnni.
Élete pontosan annyira rendezett, mint egy svájci óra; nincs benne véletlen, nincs benne improvizáció, nincs benne kérdés. És épp ez a baj.
A bérgyilkos világa tökéletesen zárt rendszer. Amit ő képvisel, mi úgy hívjuk a szakmában, erős ontológia. Azt hinnéd, ez maga a siker, pedig valójában itt sejthetjük a csapdát. Megjelenik a nő is a filmben, de nem a romantikus értelemben, hanem a mondanivalónk szempontjából, mint katalizátor. Ő nem illik bele a férfi világába, mert nem követ semmilyen logikát. Kérdez, játszik, néha látszólag ellentmond önmagának. Amit csinál, az nem zűrzavar; az a való élet rugalmas változtatás képességgel fűszerezve, ami a történetet mindig segít újraírni.
A bérgyilkos ezt nem érti. Nem tud mit kezdeni vele. A nő nem ellenfél, hanem tükör, megmutatja, lehet másképp is létezni, lehet lazábban, derűsebben, lehet akár hibázni is; anélkül, hogy összeomlana a világ. Ez a felismerés az erős ontológiájú ember számára az igazi válság: amikor kiderül, hogy az élet nem arról szól, hogy minden terv sikerül, hanem arról, hogy ha nem sikerül, akkor új fejezet kezdődik, konkrétan a széteséséhez vezet.
Tarantino filmjében a feszültség abból születik, hogy a bérgyilkos a saját szabályainak rabja. Túl jól tudja, ki ő, ezért nem tud más lenni. A nő pedig pont az ellenkezője, minden percben újraírja a szerepét. Ha kell, gyenge, ha kell, veszélyes, ha kell, nevetséges. Mint az élet maga.:)
Mit szeretnék ezzel mondani Neked: Az élet nem attól stabil, hogy minden a terv szerint megy. Az élet attól stabil, hogy kiállja a változást.
A gyenge ontológia képes a derű fényében láttatni a jelent és a múltat; azaz képes megbékélni azzal, ami van, és nyitva hagyni, ami lehetne.
A bérgyilkos ezt sosem tanulja meg. A nő láthatóan lubickol ebben.
Mi a valós hétköznapokban legtöbbször valahol a kettő között táncolunk.
Próbáljuk beállítani az életünket, mint egy pontos gépet, aztán jön valami, egy jelentőségteljes mondat, egy kudarc, egy vezetői utasítás, egy kamaszgyerek bejelentés, az élet pedig kanyart vesz.
Hát, ilyenkor dől el, hogy inkább „bérgyilkosok” vagy inkább alkotók vagyunk-e.:😊
Ragaszkodunk e a régi rend helyreállításához, vagy elengedjük, és kíváncsian figyeljük, mit akar most mondani nekünk az élet. A titok nem az, hogy egyik jobb a másiknál, hanem hogy váltani és változni legyünk képesek, amikor az élet más ritmust kér. Talán ez Tarantino igazi zsenialitása most a mi szempontunkból: nem a vér, nem a dráma, hanem az, ahogy megmutatja, hogy a legnagyobb harcaink sosem a másik emberrel vannak, hanem a saját ontológiánkkal. Az élet nem a logika terepe, hanem a figyelemé. Aki figyel, az lát. Aki lát, annak már talán nem kell mindenre tervet írni.
Oké, mondhatjuk most, eddig értem, de hogyan tudom elkerülni, hogy „bérgyilkos” üzemmódban legyek? Hát, nem a zakód alá rejtett fegyver lesz itt sem a kulcs.
Ismerős a vágy, hogy a világ kiszámítható legyen, még akkor is, ha közben kicsit unalmas? Reggel ugyanúgy induljon, a gondolataid ugyanarra a rendre járnak. Mi lenne, ha valaki megzavarja a ritmusod, azt nem zavarásnak, inkább lehetőségnek tekintenéd?
Nézd meg, mi történik Tarantino filmjében: amikor a kiszámítható férfi világába belép a nő, nem csak a sztori indul el, hanem az élet is. A feszesség megreped, és beáramlik valami friss, irracionális, szokatlan. A káosz valójában életerő, s ebben a helyzetben a férfi, mint korábban egyedüli életben maradó a sztoriban most végképp átkereteződik jelentésben és alul marad a valóság rugalmassági játékában; oda vezet, hogy a végén a gyilkos hal meg a filmben.
Ha a mindennapokban valami nem úgy alakul, ahogy eltervezted, ha a gyerek másképp gondolja, a kolléga késik, vagy az élet szerinted „rossz időpontban” jelentkezik be,
akkor ne az legyen az első gondolatod, hogy valami elromlott.
Lehet, hogy csak egy új rendező ült a székbe, és most másik előadásra hív. Lehet, hogy ma nem dráma van, hanem vígjáték. Lehet, hogy ez éppen jól állna neked, légy hát nyitott, miért is ne próbálnád meg.
Engedd meg magadnak az ontológiai derűt, és amikor az élet új jelenetet hoz, ne ess pánikba, hanem kicsit dőlj hátra, és mondd azt: „Na, nézzük, mit forgat nekem ma Tarantino.”
Ez az a pillanat, amikor az erős ontológia gyengülni kezd. Nem dől össze, csak kinyílik. Most képzeld el, hogy ez te vagy. Nem bérgyilkos, egy ember. Működsz, teljesítesz, felelsz, igyekszel. Ha jön egy lehetőség, engeded megélni. Ez nem a kontroll elvesztése, hanem a kapcsolat visszaszerzése a világgal.
Talán ez az egész történet legnagyobb csavarja: nem az erősség tart meg minket, hanem a hajlandóság, hogy néha gyengék legyünk. Tarantino hőse erre már nem fog rájönni, de mi még igen.
Szóval, ha holnap valami másképp sikerül, még véletlenül se aggódj. Lehet, hogy éppen most kezdődik a legjobb jelenet. Az élet nem mindig happy end, de ha jól figyelsz, mindig tanít nekünk valamit.
