December elején van valami különös csönd a házak körül. A gyerekek szobáiban épp annyi feszültség gyűlik, ami egy egész kisvárost is megvilágíthatna, ha láthatóvá lehetne tenni. A cipőket a gyerekek nagy gonddal pucolják délután, hogy tiszta és szemet gyönyörködtető legyen, mielőtt a szobájukba vonulnak; utolsó pillanatban még egy pohár tejet és a szokásos mézeskalácsot is kikészítik a Télapónak. Én pont úgy, mint ezernyi felnőtt társam, csendben lopakodok, csomagolok, keresgélek, majd beledugom a csokoládét a cipőkbe.
Mikulás ünnepét a felnőttek is belső izgatottsággal várják. Tudják, hogy a Télapó valójában nem igaz, mégis minden mozdulatuk arról árulkodik, mennyire szeretnék, hogy a gyerekeik számára valóság legyen. Hoppá, Te nem érzel ebben egy kis huncut furcsaságot? Gyere velem, ma arról mesélek coach szakemberként, hogyan történik a felnőttkori világteremtés.
A Télapu (1994) egyik kulcsjelenetében a manó azt mondja:
„A legtöbb felnőtt nem hisz a csodákban. Valahogy elfelejtik a gyerekkorukat. Nem érted a lényeget: Hiszem, ha látom – és látom, ha hiszem. A gyerekeknek nem kell látniuk, akkor is tudják, hogy létezik.”
Ez a mondat nem a meséről szól. Ez a felnőtt identitásunkról, a saját világunkról szól. Arról a belső fényről, amelyet a gyerek még gondolkodás nélkül használ; a világ, ami világít, és a hit, ami láthatóvá tesz.
A Derűterápia erről így ír: A „világ” szónak van egy olyan népies, napjainkban elhalványult (derengő) jelentése, hogy világitóeszköz fénye: „Valaki világot gyújt.” A világ tehát megvilágító erővel bír, láthatóvá válnak általa azok a dolgok, amelyekre a fénye (világa) esik. A világ tehát nem csupán léttér (ontológia) hanem megismerő erő is, azaz episztemológia.
Coachként tehát arra szeretnék ezzel rámutatni Neked, hogy nem a valóság mutatja meg magát nekünk, hanem a világunk, amelyet magunkban hordunk, világít rá a dolgokra.
A gyerek azért „látja” a Télapót, mert előbb hisz a saját történetében. Felnőttként pedig mintha átszoknánk arra, hogy csak azt hisszük el, amit már látunk. Ezért olyan erős a manó mondata: „Látom, ha hiszem.”
Dr. Kollár József – Kollárné Déri Krisztina Vízen járni című híres művében így írja le az identitás ontológiai szerkezetét: „Azáltal hozzuk létre identitásunkat, hogy történeteket mondunk el másoknak és magunknak arról, hogy kik vagyunk, illetve kik szeretnénk lenni. A történetmondás gyakran nem tudatos: a történetek minket szőnek és nem mi őket. Az Én nem az elbeszélések szerzője, hanem az eredménye, pontosabban a narratíva súlypontja.
A Mikulás este valójában a felnőttek narratív teremtő erejének ünnepe, amelyben a gyerekek mellett mi is benne vagyunk. A gyereknek őrizzük azt a világot, s a történet létrehozza a valóságot. A mi boldogságunk, amikor a gyerekek a földön ülve majszolják a csizmákban talált csokoládékat.
Az ontológiai coaching-ban úgy tartjuk, hogy egy történet nem leírja a világot, hanem szervezi. A Télapó valóságosabban létezik, mint sok dolog az életünkben, s ezt még kollektív módon ápoljuk is az életben: szülőként készülünk, gyerekként várjuk, családként meséljük. Ez egyfajta világteremtés.
Ugye már Te is látod, hogy a hit nem a valóság ellen dolgozik, hanem épphogy a valóság megalkotásában vesz részt.
Nem az a kérdés tehát, hogy a Télapó igaz-e, hanem, hogy milyen világot teszel láthatóvá azzal, hogy hiszel vagy nem hiszel valamiben.
Rátérve a mindennapokra: Felnőttként hol tűnik el a fény? A filmben elhangzik egy másik mondat: „Épp egy manóval beszélgetek, pedig már 30 éve nem hiszek a Télapóban.”
A filmbeli szereplő felnőtt ezzel nem a Télapóról beszél. Inkább arról, hogy felnőttként hajlamosabbak vagyunk arra, hogy a mindennapokban egy beszűkűlt világba korlátozzuk be saját magunkat. Akkor, amikor valahogy már nem a lehetőségeket kezdjük el látni, hanem inkább csak a bizonyosságokra kezdünk fókuszálni, és sokszor akkor vagyunk hajlandóak kapcsolódni, ha előbb tapinthatóvá válnak számunkra.
A Derűterápia ezt mondja erre: „A világ… megvilágító erővel bír.” A coaching folyamat pontosan ezt adja vissza: a világosságot. Azt a fényt, amivel a hozzánk forduló újra látni kezd, az irányt, de nem azért, mert a világ változott meg.
A Mikulás szóljon nekünk felnőttként akár arról is, hogy emlékeztetjük magunkat: a világ, amit teremtünk magunknak, attól függ, mit vagyunk hajlandók elhinni róla. Tedd fel Te is magadnak a kérdéseket: Mi az a vágyad vagy álmod, amire azt mondod: „Előbb látom, aztán hiszem”, és mi változna, ha megfordítanád? Mit szeretnél, hogy láthatóvá váljon az életedben, és milyen világot kell ehhez meggyújtanod magadban?
Emlékezz arra, amit beszéltünk: a gyereknek azért jön el a Mikulás, mert készen áll rá.
Talán ez a december 6-i pillanat emlékeztet mindannyiunkat: A hit nem irracionális, hanem teremtő erő. Nem arról szól, hogy valami igaz-e, hanem arról, hogy mit tesz számodra láthatóvá, és hogy mire vagy hajlandó fényt irányítani. Amit megvilágítasz, az létezni kezd, és amit létezni engedsz, az talán egyszer csak megérkezik, csendesen, mint a Mikulás, aki akkor is ott jár, amikor épp mindenki alszik.
