Volt már úgy reggel, hogy ébredés után az ágyban „dilemmáztál”, a tested nemet mondott, de mégis valahol úgy érezted, az életed közben elindult nélküled? Az agyad álmosan kattogott, a testednek pedig a párnád sugdosott: „ma ne menj”, Te pedig ott voltál a kérdéssel: ha most nem kelek fel, vajon épp a saját életemet alszom át?
Lehet, hogy ez az a pillanat, amikor nem a vekker, hanem a tudatod csörög.
Az is lehet, hogy aki a tudata órájára nem kel fel, az egész nap csak álmokat kerget.
Szóval… fussunk neki? Egy személyes történetet hoztam Neked ma.
Minden hajnal ugyanúgy kezdődik: a világ még alszik, a test nehéz, a gondolat lassú, és minden porcikám maradni vágyik a melegben.
Mintha kívülről hallanám a párbeszédet a határaimmal: A csend kérdez: Biztos, hogy ma is akarsz menni? Én válaszolok: Oh, kérlek, ezt el se kezdd.
Gépiesen mozgok, oh, hogy tudja a testem már, hová kell lépni a sötétben, hová kell nyúlni, hogy ne ébresszem fel a még édesen alvó családom.
Húzom a cipőm, szemem látni próbál. Az ablak felé tekintek, a hajnal kint a sötét és világos közötti átjárót keresi. Ő is a fény felé tart álmosan.
Már nyitom az ajtót. A határaim kiabálnak belül, a szél süvít, kitépi a kezemből a kilincset, egy pillanatra elveszek abban, hogy bennem vagy kívül folyik a harc. Elindulok.
Ahogy kilépek a sötét utcára, lendül a cipőm az aszfalt felé, valami történik. A zajtalan városban a futólépteim a létem metronómjává válnak. A légzésem, a léptem, a szívem az összhangot keresi, a határaim bosszantó próbálkozásait igyekezenek elnyomni.
A futás egyszer csak átalakul. Nem én viszem a lábaimat, hanem ők visznek engem.
Nem gondolkodom már problémákról; ahogy a házakat, úgy hagyom el a nem-eket a gondolataimban szépen sorban. A ritmusban elcsendesedik a zaj, és ebben a csendben elkezdek hallani. Önmagam belső hangját.
A test izzad, a légzés gyors, a tudat tisztul. A létezésem helyet csinál az újnak.
A fény számomra nem kívülről érkezik, hanem belülről indul kifelé, pont ott, ahol a csend kezdett bennem dobbanni és lélegezni. Érkezik a felismerés, hogy nem a futás visz előre, hanem az a világ, amit közben létrehozok. A cél nem előttem van, hanem bennem. Ez szabadságérzéssel tölt el, ami újabb energiát ad, már sprintelek, a cipőm alig érinti meg néha a talajt, mindent beleteszek.
Az út ugyanaz, de már nem ugyanaz az ember fut rajta. A test, a gondolat, az érzés, egy irányba néznek. A határaimból út lett, a reggeli fáradtságból ritmus, a csendből párbeszéd.
Ma megérkeztem. Tetszik a jobb világom.
Coaching szempontból azt mondhatom, mindenki fut valami felé vagy valami elől. De kevesen futnak valamivé.
A legtöbben azt hiszik, az ébredés reggel történik. Pedig ontológiailag mondhatjuk, hogy az ébredés akkor kezdődik, amikor észreveszed, hogy még alszol.
A történetben a futás nem sport, hanem metafora a tested és tudatod párbeszédére. Ekkor dől el, hogy ki irányítja az életedet: a kényelmi zóna, vagy az alkotó éned.
Amikor már nem a tested, hanem a tudatos létezésed kezd el futni, vagy akár a szárnyait bontogatni, akkor jutsz oda, ahol a csend már nem félelmetes, hanem otthonos. Ott történik a Te belső napfelkeltéd.
Rájössz, hogy nem kell hozzá se jógaszőnyeg, se tengerpart, se új cipő. Csak egy döntés, hogy ma nem a testedhez leszel hűséges, hanem ahhoz, aki benne lakik. A többire pedig ott a kávé. 😊
